Elszalasztott esély

Óriási lehetőséget puskáztak el a KÉSZ-St. Mihály-Szeged lányai azzal, hogy nem tudták megőrizni az előnyt az MTK ellen a magyar kupa nyolcaddöntőjében. Nem elég, ha csak a balszerencsét hibáztatjuk! Tanulni kellene végre a történtekből, mert nem először engedünk ki a kezünk közül olyan bravúrt, amiért megdolgoztunk, amit már lényegében kicsikartunk!

Nüanszokon múlott. Nagyon kicsi hiányzott. Már megint nem állt mellénk a szerencse. Erről tényleg nem tehetünk. Most megmutattuk, majd legközelebb megcsináljuk! Ismételgethetnénk a közhelyeket az MTK Budapest elleni kupamérkőzést követően, és mindegyikben lenne is némi igazság, ám a sport, a labdarúgás ennél azért többről szól. Főleg, ha egy csapat egy szezonon belül már sokadik alkalommal lép ugyanabba a folyóba.

A KÉSZ-St. Mihály-Szeged a 95. percig 1-0-ra vezetett az MTK otthonában a Simple Női Kupa nyolcaddöntőjében, egy gyönyörű góllal és stabil játékkal. A favorit a ráadás utolsó pillanataiban a semmiből, egy lecsorgó labdából eleresztett távoli lövéssel egyenlített, majd büntetőpárbajban kivívta a továbbjutást. Ekkor lélektanilag már nem mi élveztünk előnyt. Tagadhatatlan, hogy a sportban fontos szereppel bír a szerencsefaktor, a jó eredmények eléréséhez sok esetben arra is szükség van, hogy Fortuna fogja egy sportoló, egy közösség kezét. A futball ugyanakkor mégsem lottó vagy póker, ezzel tisztában kell lennünk, ha azt vizsgáljuk, és azt szeretnénk megérteni, miért szúrjuk el sokadik alkalommal a saját magunk által gyönyörűen felépített bravúrokat. A fociban az lesz a győztes, aki kíméletlenül le tud csapni a kínálkozó lehetőségekre, aki élni tud a megteremtett eséllyel. Aki nem képes erre, nem tudja ezt megtenni, akinek a kezéből kicsúsznak a meglepetések, a sikerek, abból valami hiányzik. Azt nem fogják feljegyezni a futballtörténelem lapjain – vagy legfeljebb a szimpatikus vesztesek számára fenntartott apróbetűs részekben.

Történelmi tettet hajthattunk volna végre a magyar kupában, klubtörténeti sikert érhettünk volna el. Az egész ország, a teljes magyar futballközeg felkapta volna a fejét arra, ha idegenben búcsúztatjuk az MTK-t. Nem beszélve arról, hogy a legjobb négy közé jutásért az NB II-es PVSK lett volna az ellenfelünk. Nem lebecsülve a pécsieket, abszolút verhető riválisról van szó, ha pedig egy alakulat a kupában az elődöntőbe jut, az az egész idényét beárazza, megemeli, a felső polcra helyezi. Egy ilyen eredmény még talán túl is szárnyalta volna az előző szezon bajnoki ötödik helyét. Nem mellesleg a széles nyilvánosság kiemelt figyelme mellett játszhattunk volna egy rangos elődöntőt az Újpesttel vagy a Ferencvárossal, akár idehaza. Rég nem látott futballünnep lehetett volna ebből, s ha csak az őszi bajnoki meccseinket vesszük alapul, még azt sem mondhatjuk, hogy egyik vagy másik együttes ellen ne lehetett volna akár keresnivalónk is az elődöntőben. Egész Szeged, az egész régió, az egész ország ránk figyelhetett volna, s komoly marketingértéke lett volna a csapat, az egyesület életében egy ilyen menetelésnek. Hány, de hány családot, hány, de hány kislányt lehetett volna ezzel megnyerni a női labdarúgásnak Szegeden és környékén! Arról nem is beszélve, hogy a legjobb négy közé kerülés (és így tovább...) már jelentős anyagi forrásokkal is jár(t volna), ami megint csak nem elhanyagolható egy kisebb klub életében.

No, mindezt engedtük ki a kezünkből, mert nem tudtuk megtartani az 1-0-t az MTK ellen. Pedig ha egy jó csapat a győzelem kapujában áll, akkor be is lép azon. Mi őszinte focit játszottunk akkor, amikor egy picit okosan, csibészesen húzni kellett volna az időt, amikor jöhettek volna a kiharcolt pici szögletek, apró, de elhúzódó görcsök. Nem jöttek, nem tördeltük az időt, az ellenfél játékát. Nem dugtuk el, nem nyeltük el, nem durrantottuk ki a labdát. Ehelyett mentünk előre, de nem fejeztük be a támadásainkat, majd hagytuk, hogy folyamatosan építkezzenek a kék-fehérek. Nem éltünk az időhúzás, a játékmegszakítások lehetőségével. Borzasztóan nagy hiba volt.

Ami miatt még fájdalmasabb és még érthetetlenebb ez az egész, hogy nem először követjük el másfél hónap alatt. Az MTK, majd az Újpest elleni idegenbeli bajnokin ki-ki meccseket vívtunk, akár nyerhettünk volna, de egy-egy góllal végül alulmaradtunk. A Ferencvárost történelmünk során először verhettük volna meg. Egy agyonnyert találkozón 70. percig jobbak voltunk, 2-0-ra vezettünk a SZVSE-stadionban, aztán valahogy 3-2-re kikaptunk. Ki tudja, lesz-e valaha újra lehetőségünk Fradi-verésre? Annak is micsoda marketingértéké lett volna, milyen brandet építhetett volna rá maga a csapat és az egész klub ebben az idényben! És végül itt van ez az MTK-stadionban elszórt (elszórakozott) kupanegyeddöntős, kupaelődöntős sansz – és így tovább...

A Ferencváros és az MTK elleni bravúr is a lányok kezében volt, sokat és jól dolgoztak érte, ám engedték, hogy elvegyék ezeket tőlük, hogy kiénekeljék a sajtot a szájukból. Nincs ez így jól, nagyon nincs jól! Rossz megközelítés, ha önsajnálatba, önsajnáltatásba fordulunk, ha egyszerűen a balszerencsével mentjük fel, igazoljuk magukat. NB I-es élsportolókról lévén szó megkerülhetetlen az egyéni felelősség kérdése akár a játékosok, akár az edzők, a szakmai stáb tekintetében. Miben hibázunk mi? Mit rontunk el folyamatosan, mit rontottunk el, mit kellene végre másképp csinálni? Miért hiányzik belőlünk a győzni tudás képessége, hogyan lehetne ezt elsajátítani? Miért nem engedjük el a pályán a „merjünk kicsik lenni” mentalitást? Hogyan készülünk (vagy hogyan és miért nem készülünk) fel ezekre a helyzetekre, kulcspillanatokra? Ki és mennyivel tehetne többet?

Ha ezeket a kérdéseket – egyénileg és közösen – nem vizsgáljuk meg, akkor sosem lépünk ki a szimpatikus vesztes szerepéből, és sohasem kerülünk a helyi vagy az országos futballtörténelem dicső lapjaira. Tanulni kell végre abból, ami történt, hogy ne csak elszenvedjük és sirassuk a kudarcokat, de többek és jobbak is legyünk azok által!